Megnéztem a képeit az iwiwen. Annak ellenére, hogy eldobott, hogy megalázott, és hogy egyszer már nem fogadtam vissza, őszintén reméltem, hogy nem hagy magamra. Visszavágót akartam, miként ha kártyában, szkanderben is elbukom, elvárom, hogy soraimat rendezve megalázó csapást mérhessek ellenfelemre.
Ehelyett mit csinált? Hát megnősült. Elvette hét vármegye legcsúnyább boszorkányát. Nem baj, hittem én, hiszen már nem fog nyugtalanítani a tudat, hogy mit mondok, ha egyszer betoppan. Nem toppan be. Vagy már legalábbis nem olyan céllal, mint korában tette volna.
Ikreik lesznek. Ez igazságtalanság. Én, igenis ÉN akartam ikreket. Kettőt, többet egyszerre. El is mondtam neki annakidején. Álmodoztam, mi lenne, ha szándékosan elfeledném a napi méregadagomat. Amikor megtudta miben settenkedem letorkollt, hogy ilyet nem tehetek vele, mert tönkretenném az életét. Aztán már nem álmodoztam. Rájöttem, hogy nagy hülyeséget csinálnék. Megcsaltam volna az első utamba kerülő valamirevaló fickóval, de ilyenek nem kerültek utamba, amíg vele jártam. Aztán  jött egy kisebb riadalom. Akkor meg már annyira, de annyira kapaszkodott volna belém, a kapcsolatunkba, hogy már egy regiment gyerek miatt sem haragudott volna. Akkor meg már én nem akartam. Minek? Ennek? Ennek nem.
Ha használnám egy kicsit az agyamat, bizonyára el tudnám nyomni ezt az igen erős ölési vágyat. De nincs kedvem gondolkodni. Miért legyen? Nekem, akit imádnak az emberek, akinek mindig van kedves szava bárkihez, akiből sugárzik az életerő, nekem nincs egy valamirevaló kedvesem, pasim, akármim, akivel kapcsolatban élhetnék. Ennek a szarrágónak meg felesége van, ami hamarosan kiszórja magából azt a két nyomorultat. Így szaporodnak a férgek. Hajrá. Remélem sok vörösfejű bajszos buta féltörpe purdé jön tőlük e világra. Még nyilván nincs elég szemét a Földön.
Én pedig tovább csillogtatom az üvegmosolyt, és ezerszer alázatosabban, milliószor kedvesebben bánok az emberekkel. És lemondok az ikrekről, de még a gyerekől is.  Már nincs is kinek... Lemondok az élet minden élvezetéről, a boldog párkapcsolatról. Csillogok, mint a gyémánt, és elvakítok mindenkit.... Hála neki, rengeteget tanultam az élet szaros oldaláról. Messze nem úgy tett tönkre, mint más esetekben hallani, hogy a lelki törés mellett anyagi és erkölcsi kár is keletkezett. Nem. Itt csak lelki törés van, de az irgalmatlan nagy. Szakadék.
Már elolvastam A nő c könyvet is, de az sem hozott enyhülést. Vagyis inkább csak arra mutatott rá, milyen volt az életem, míg még jobban lejjebb nem adtam az elvárásaimat, és még jobban meg nem akartam felelni neki. És ekkor dobott el. Nevetve.
Azt nem kérhetem, hogy a kölkei vérében fürödjék. Nem kívánhatok neki csillapíthatatlan fájdalmat sem.
Inkább kívánok nekik hosszú, boldog életet, és magamnak egy lehetőséget, hogy még egy utolsó tőrdöfést megadhassak neki. Akár tíz, akár harminc év múlva, de térdre fogom kényszeríteni. Hiszen tökéletesen tudom, hogy a felesége semmiben sem jobb, vagy szebb nálam, csak nagyobb a pofája. Tehát elég lenne néhány pillantás, kedves szó, egy két, a régi szép időkre utaló megjegyzés, és a lábaim előtt heverne. Bizony, ezt ki fogom használni. Kerül amibe kerül...


Így kezdődik a történet. A végét az élet írja. A könyv utolsó oldalán már csak egy szó virít: megtettem.
Megtörve, egy életet feláldozva készül a végső csapásra, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon. Megteszi, és csak egy végtelen űrt érez. Ennyi volt a lét. Küzdeni egy értelmetlen célért, revansot venni, és diadalittasan végignézni, míg a vesztes kiszenved. De hisz nem ebből áll mindannyiunk élete? Hányan, és hányan vagyunk vesztesek, és ugyanakkor rossz célért vakon küzdő áldozatok? Ráment egy élet.... A tiéd.... Az enyém....

Isten Veled.
Rózsika