amikor a szélcsendet megtöri egy laza puki.

Na, a kövi történt.
Összejöttem az ajánlott sráccal, Stannal. Élveztük az együtt töltött időt, beszélgettünk, és egyre jobban érdekelt. Eleinte azt hittem, nem lesz miről beszélgetnünk, de mindig akadtak újabb és újabb témák.
Aztán novemberben a múzeumok éjszakáján vacsorázni vitt, majd múzeumot látogattunk, és egy hatalmasat szexeltünk a kocsiban. A további találkozásaink is mind ugyanígy végződtek, ami nem lett volna baj önmagában, csak azért némi változatosság illenék... Mozi, utána szex az országút mellett. Baromi izgi egy darabig.

Aztán meghívtam a családhoz, közös progi, elfogadták, ő is őket. Aztán én is mentem hozzájuk, elfogadtak, én is őket. Szuper. Eddig nem is lehetne gondom. De van. Vessetek a mókusok elé, de nekem feláll a szőr a hátamon, ha felveszi valaki a telefont, és langyosan, unottan, bambán szól bele. Ha én látom ki hív, akkor mosolyogva veszem fel a telefont, mégha mosolygásom nem is maradéktalanul őszinte. De azt akarom, hogy azt lássa, örülök neki, a hívásának, annak, hogy érdeklődik felőlem, és ennyi tiszteletet érdemel.

Stan unott. Pont mint pöcsgyula. Eddig nem volt a bögyömben, de most beleszaladt. 3 napja nem beszéltünk, és nem bírtam magammal. Felhívtam. Erre unott volt, témátlan, és mekekuka. Egy pillanatig meg is ijedtem, talán rossz számot tárcsáztam? Vagy kiismert és nincs több témánk? Vagy mifasz? Vagy ráuntam? Nemtom. Kezd eldobóssá érni.

Mellesleg hihetetlenül boldog vagyok amiatt, mert pöcsgyula elvált. Isten létezik! Köszönöm! Végre van ami rendesen fájjon neki. A retekegér gyerekei meg felnőnek nélküle is... Pedig már épp megbocsátottam volna neki, és túltettem volna magam az egészen, amikor kedves közös ismerőseinktől kaptam az smseket. Hallottad, hogy elvált? Láttat a közösségi portálon? Hallottam, örülök neki, és a továbbiakban szívesörömest toronymagasról leszarom!

Mocskos nagy pofám van, rettenet méretű egóm, akkora mellényem, hogy három horgászcikkbolt beleférne, egy "nincs tétje" buliban nem ismerek határokat... és tkp vergődök.
Amit nem kapok meg itt, megszerzem ott. De meddig?!
És az utóbbi időben nagyon fura dolgok foglalkoztatnak. Rettenetes, de olyan téveszméim vannak, hogy gyereket akarok. Babát. Kicsit. Nemjátszósat, sírósat-nevetőset, élőt. Igazi, bömbölő pokolgépet. Hát most normális vagyok? Huszonhat évesen?

De sajnos ennek is megvan a magyarázata. És most tkp azért jöttem, hogy ezt leírjam. Mert akkor talán kevesebbet gondolok erre a baromságra, és hamarabb megszabadulok a téveszméimtől. A magyarázat pedig a következő: Nincs munkám. Hogy mi? Ezzel nem mondtam újat? Hát persze, hogy nem. Badarországban élünk! Majd pályázok valami jó kis zsíros állásra... és ahelyett, hogy igazgatói posztot adnának, felvesznek hentesnek...
Na, és mivel mellőzöttnek érzem magam a munkaerőpiacon, mellőzöttnek érzem magam a kapcsolatomban, remekjó megoldást kínál a tudatalatti. Vállalj gyereket- azt sugallja. Merthogy a gyerekkel együtt (faluhelyen élünk...) úgyis marad annak apukája is, és ekkor már egy embernek biztos fontos leszel. A gyerekednek. Legalább még egy ember biztos megkérdezi a szülésig minden nap, mire van szükséged: a gyereked apja. A szülés utáni csődület előnyödre lehet, majd ha jön az újabb mellőzöttségi érzés úgy fél év múlva, hát beslisszan a következő gyerek. Gratulálok azoknak a nőknek, anyukáknak, akik ezt játsszák. Én nem ezt akarom. Sőt. Ha valami tragédia folytán teherbe esnék, az talán a gyereknek lenne a legrosszabb. Én ilyen gyerek vagyok.
Anyám nem igazán akart apámmal távolabbra tervezni, de becsöngettem. Megtartottak. Bár ne tették volna. Hogy mi történt azóta, azt hagyjuk.
A lényeg, hogy a nagyokosok szerint az anya-gyerek lelki kapcsolat a fogantatástól kezdődik, és a gyerek érzelmi fejlődésében nagy szerepe van annak, mennyire várják. Nos, szerintem a világ legrosszabb anya-gyerek kapcsolata a miénk anyámmal. Szeretem, tisztelem, becsülöm, mert az anyám. De mérföldes távolságban vagyunk. Csodagyereket akart belőlem, mindig fékezett, leállított, pironkodott miattam, rám pirított. És szerintem egy cseppet túlzásba vitte. A húgom rosszabb kölök mint én voltam, és megússza egy "hátkislányomnemeztvártamtőled"-del. Leállította minden plusz tevékenységemet. Minden vállalkozásomat, és azzal indokolta, hogy úgyse fogom bírni. Hugi judozik, furulyára, szolfézsra, kézműves szakkörre, és számítástechnika különórára jár, mellette rajz, és angolversenyekre készül. Nekem a külön feladat az évi egy matekverseny volt (amit szánalmasra teljesítettem) meg a heti három taekwondo, amint abbahagytam gimi miatt.
Ültettem málnát, kicsit gazos lett, kirotátorozta fater. Ültettem epret, szintúgy. Vetettem kukoricát, borsót, ugyanez. Nem azt mondta, hogy
-fiam, most menj, és gazold ki, de azonnal,
hanem
-Mi lett a növényeimmel?
-Kirotátoroztam.
-kösz papa.

És innentől szépen rávezettek, hogy ha befogom a pofámat, és azt teszem, amit mondanak, akkor minden szép lesz, és jó. És nem szabad saját gondolatot megfogalmazni, mert az bűn, és megtorlás jár érte. És nincs saját minifarm, mert a rotációs kapa martalékává fog válni így is, úgy is.

Én pedig szépen feladtam mindent. Itt ülök a nyakukon, feleslegesnek érzem magam, azt mondom, hogy állást keresek, és az igaz is, csak nyoma nincs, mert mindenünnen visszautasítanak, és tuti, hogy depresszió is bújkál bennem, mert mi másért lennék öngyi átlag három-öthetente? Persze ennek érdekében még nem tettem semmit, mert még ahhoz is kibaszottul gyáva vagyok. Gondoltam, hogy végigjárom az összes városi patikát, és minden szabadforgalmú feszültségoldót felvásárolok, felmászom a hídra, egy kétdekás keverttel megiszogatom a dilibogyókat, és levetem magam a folyóba. De amilyen lúzer vagyok, nem merném megtenni, vagy nem sikerülne. Attól félek, hogy ez a meghalási kényszer beépül a tudatalattiba, és megmagyarázhatatlan dolgokat fogok tenni. Nemrég összetörtem a kocsimat. Bizonyítottan vétlen voltam, de úgy bántott, hogy miért is akartam én ott balra fordulni, amikor a mögöttem jövő annyira sietett... És bántott, hogy miért csak a gép tört össze? Miért nem haltam meg benne? Akkor mindenki mondana rólam pár jó szót, és szeretettel emlékeznének, és talán hiányoznék valakinek. Lófasz! Nem hiányoznék senkinek se.

Szóval az új hóbortom ez a baromság, ez a gyerekvállalás-izé. Aztán persze ha nem leszek ennyire mélyen, akkor mindez őrült lázálomnak fog tűnni, és utána megint jön a mélység. Néha olyan jól érzem magam. Szinte boldog vagyok, mintha előre éreznék valami jót. Mintha érezném, hogy valami jó fog történni velem. Vagy munkát találok, vagy nyerek valamit. Eltölt egy eufórikus lázas várakozás. Aztán persze nem jön semmi, nem történik semmi, és még a pasim se hív fel, és akkor jön a mélység. A zabálás, az alvás. Hisz miért keljek fel, ha semmi jó nem vár. A későn kelés miatt a család szekál. Hát miért menjek el közéjük, ha szekálnak? És ráadásul igazuk is van. Minden ma élő, legalább 27. életévét betöltött ember átélt már ilyen időszakot, és vergődött már így ,vagy ez csak nekem úri huncutságom?! Mert már kezd betelni magammal meg a világgal a pohár.

Végül egy befejezett jövő idejű megköszönéssel kieszközölt kérés:

Köszönöm az új állásomat. Nagyszerű. Mindig pontosan beérek, és a napi teendőimet is maradéktaléanul el tudom végezni. Örülök, hogy a szakmámhoz közel eső területen helyzekedhettem el, mégsem szakadok bele a rengeteg munkába. A főnököm szigorú, mindig számon kér, fegyelmet tart, de alapjában rendes ember. A munkatársaim elfogadnak, és különösen tetszik, hogy rengeteg férfi vesz körül. A kapcsolatom kiegyensúlyozott, és az előrelépést tervezgetjük. Elégedett vagyok, fitt, és boldog. Köszönöm.

(...és a kis szakadt ruhás, szakállas harangozó törpe megigazítja a pofámon a rózsaszín szemüveget, nehogy leessen, nehogy lássam a valóságot; nehézsúlyú kisegítő krumplipucoló vagyok a börtönkonyhán, és a fickóm szakítani akar...
akár ez is egy valóság lehet...)

Mára befejeztem. Nem leszek öngyilkos, ahhoz balfasz, és gyáva vagyok. És asszem már jobban siratom magam, mint ahogy mások siratnának. Nem akarok gyereket sem, amíg nincs munkám, és házassági anyakönyvi kivonat a kezemben. Basszus. Lesz belőlem valami egyáltalán?!

Ja. Lesz. Elrettentő példa...

Adios: Rózsika
a problémás parasztlány