De még milyen!

Már épp kezdtem volna a szokásos hétvégi magányos összeomlós bevásárolgatós szombat délelőttömet countryhallgatásba fojtani (a countrytól sokan lettek eddig öngyilkosok), amikor meghallottam egy ismerős hangot a rádióban. Kedves barátom volt épp a műsorhős; sms, telefon, délután talizunk.
Megvolt a délutáni találka, örültem, hogy láthatom, mesélte, hogy mit dolgozik, hogyan él, eladta a magánéletét is, de legalább megfizetik. Egyszerre örültem a sikerének, álmodtam tovább a magamét, és voltam rá kutyairigy. Aztán amikor megkérdezte velem mi van, hát alig bírtam kipréselni magaból pozitív szavakat. A szemem könnyes lett, a torkomban gombóc, és közöltem vele, hogy inkább hallgatnám még vagy két órát, mintsem én beszéljek, mert depis is vagyok, meg hisztis is, és jobb, ha nem rontom el a napját. Mindenesetre felvidított kicsit, aztán nem sokkal később elváltak útjaink, hisz kocsmázni hívtak a csoporttársak, de előtte kötelező vacsigyártás, és alapozás volt esedékes. Átvedlettem tehát egy kényelmes göncbe, és elballagtam a négy sráchoz. Meg voltam lepve, hogy milyen közvetlenek. Nagyon jól éreztem magam köztük, mert nem volt másik csaj, akivel úgymond versenyezni kellett volna a hímek kegyeiért. Nevettünk, kaját csináltunk, beszélgetünk, és közben kopott az a négy üveg bor is. Amikor már rendesen mosolyogtunk mindannyian, elindultunk egy zárásra ítélt helyi késdobáló kiskocsma utolsó partyjára. A négy srác közül Johnnynak van barátnője, Gabóca anyucika pici fia, Benny egy kicsit fura srác, akit inkább nem környékeznék meg, és volt még egy igazán kisfiús külsejű figura, Miguel. Utóbbi olyan fickó, aki észre sem vesz az utcán. Én se törődtem vele különösebben. Nekivágtunk az estének, és legtöbbünk célja a tényleges és nagymértékű lerészegedés volt. Nekem legalábbis az volt, mert ennyire még a szakítás után sem voltam padlón.
Így hát öten már kilenc kancsó fröccsöt elpusztítottunk, amikor Johnnytól kértem egy szál cigit. Tudtam, hogy minden baj itt kezdődött. Nagyon jól esett a dohány, visszahozta a régi emlékeket, a kékesszürke füstön át könnyesen szemléltem a világot. Kicsit még jobban magamba roskadtam, és mindeközben feltűnt Tria, akinek megígértem, hogy megyek vele egy másik helyre tovább inni.  Aztán kértem még egy szál cigit, és ekkor kezdődött az a beszélgetés, ami folyományaként nem a saját ágyamban ébredtem...
Miguel kivette a cigit a számból. Ezért képes lettem volna megütni, hiszen egy kiskölyök ne merjen oktatni engem. Nagysokára visszaadta, aztán belekulcsolta kezét a kezembe, és úgy beszélgettünk tovább. A témát már nem tudom, csak azt, hogy egyszer megcsókolt. A vészvillogó bekapcsolt, de hagytam kialudni. Aztán egyre jobban összemelegedtünk, és végül felmentem hozzá.
Már tiniként is hallottam az alkohol ártalmas hatásairól, és ezt most sem tudtam megcáfolni....
Vasárnap reggel madárcsicsergésben, kiomlott hajjal, mosolyogva sétáltam vissza a koliba.
Eddig tartott a mámoros lebegés. Hogy végre kellettem egy pasinak. Hogy talán még nő vagyok. Vagy legalábbis akként kezelnek...
Aztán jött a derengés, a megvilágosodás, és talán az eddiginél is mélyebb űr...
 Az még rémlik, hogy miért bontottam ki a hajam. Mert eltűnt a hajgumim. Feltehetőleg akkor, amikor kimentem hányni. Kétszer? Háromszor? Nemtom. Szerencsére volt nálam rágó, és miután a megszabadultam a fölösleges hangulatjavítótól, frissen és üdén tértem vissza a társaságba.
Aztán jött a "jajjmileszheösszefutokvele" szöveg. Mi lenne? Egy szavába kerülne, és a karjaiba vetném magam. Igen ám, erre asszem nem kell várjak. Egyrészt azért, mert szerintem neki ciki lehet egy cseppet, hogy épp az ősöreg lepusztult tankarankát vitte fel, és nem egy kis friss középiskolás lányt. Szal várok. Most szerencsére távol vagyok tőle, és esély sincs a személyes találkozásra, de ha visszatérek, bizony előfordulhat, hogy összeakadunk. Mit gondolhat? Utál? Bírja a búrámat? Meglepődne, ha felvetném neki a "rekonstruáljuk a történteket józanul" ötletet? Fogalmam sincs mit mondjak, ötletem sincs mit csináljak, várjak-e ettől  dologtól többet, vagy fordítsak neki hátat? Egyszer már ezt eljátszottam, attól sem lettem boldogabb. Sőt, azóta is nyomaszt a tudat, hogy fogalmam sincs, mit gondol rólam a srác... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Hamarosan diáknapok. Reményeim szerint rettenetesen leiszom magam, és nem bírok lemenni a szobából a partyra. Merthogy józanul az életben nem beszélünk többet, az is tuti. Vagy mégsem? Fene tudja. Mindenesetre emésztem még magam egy darabig, aztán alszom. Lekötnek az egyéb teendőim...
Most elrágódom ezen a témán két hétig, aztán újat találok. Remélem kevésbé kérdőjeleset...

Jahh, kívánság: Ha összefutok vele, legalább talpraesetten tudjak viselkedni. Aztán majd eldől, hogy repeat, vagy until.

Megnéztem a képeit az iwiwen. Annak ellenére, hogy eldobott, hogy megalázott, és hogy egyszer már nem fogadtam vissza, őszintén reméltem, hogy nem hagy magamra. Visszavágót akartam, miként ha kártyában, szkanderben is elbukom, elvárom, hogy soraimat rendezve megalázó csapást mérhessek ellenfelemre.
Ehelyett mit csinált? Hát megnősült. Elvette hét vármegye legcsúnyább boszorkányát. Nem baj, hittem én, hiszen már nem fog nyugtalanítani a tudat, hogy mit mondok, ha egyszer betoppan. Nem toppan be. Vagy már legalábbis nem olyan céllal, mint korában tette volna.
Ikreik lesznek. Ez igazságtalanság. Én, igenis ÉN akartam ikreket. Kettőt, többet egyszerre. El is mondtam neki annakidején. Álmodoztam, mi lenne, ha szándékosan elfeledném a napi méregadagomat. Amikor megtudta miben settenkedem letorkollt, hogy ilyet nem tehetek vele, mert tönkretenném az életét. Aztán már nem álmodoztam. Rájöttem, hogy nagy hülyeséget csinálnék. Megcsaltam volna az első utamba kerülő valamirevaló fickóval, de ilyenek nem kerültek utamba, amíg vele jártam. Aztán  jött egy kisebb riadalom. Akkor meg már annyira, de annyira kapaszkodott volna belém, a kapcsolatunkba, hogy már egy regiment gyerek miatt sem haragudott volna. Akkor meg már én nem akartam. Minek? Ennek? Ennek nem.
Ha használnám egy kicsit az agyamat, bizonyára el tudnám nyomni ezt az igen erős ölési vágyat. De nincs kedvem gondolkodni. Miért legyen? Nekem, akit imádnak az emberek, akinek mindig van kedves szava bárkihez, akiből sugárzik az életerő, nekem nincs egy valamirevaló kedvesem, pasim, akármim, akivel kapcsolatban élhetnék. Ennek a szarrágónak meg felesége van, ami hamarosan kiszórja magából azt a két nyomorultat. Így szaporodnak a férgek. Hajrá. Remélem sok vörösfejű bajszos buta féltörpe purdé jön tőlük e világra. Még nyilván nincs elég szemét a Földön.
Én pedig tovább csillogtatom az üvegmosolyt, és ezerszer alázatosabban, milliószor kedvesebben bánok az emberekkel. És lemondok az ikrekről, de még a gyerekől is.  Már nincs is kinek... Lemondok az élet minden élvezetéről, a boldog párkapcsolatról. Csillogok, mint a gyémánt, és elvakítok mindenkit.... Hála neki, rengeteget tanultam az élet szaros oldaláról. Messze nem úgy tett tönkre, mint más esetekben hallani, hogy a lelki törés mellett anyagi és erkölcsi kár is keletkezett. Nem. Itt csak lelki törés van, de az irgalmatlan nagy. Szakadék.
Már elolvastam A nő c könyvet is, de az sem hozott enyhülést. Vagyis inkább csak arra mutatott rá, milyen volt az életem, míg még jobban lejjebb nem adtam az elvárásaimat, és még jobban meg nem akartam felelni neki. És ekkor dobott el. Nevetve.
Azt nem kérhetem, hogy a kölkei vérében fürödjék. Nem kívánhatok neki csillapíthatatlan fájdalmat sem.
Inkább kívánok nekik hosszú, boldog életet, és magamnak egy lehetőséget, hogy még egy utolsó tőrdöfést megadhassak neki. Akár tíz, akár harminc év múlva, de térdre fogom kényszeríteni. Hiszen tökéletesen tudom, hogy a felesége semmiben sem jobb, vagy szebb nálam, csak nagyobb a pofája. Tehát elég lenne néhány pillantás, kedves szó, egy két, a régi szép időkre utaló megjegyzés, és a lábaim előtt heverne. Bizony, ezt ki fogom használni. Kerül amibe kerül...


Így kezdődik a történet. A végét az élet írja. A könyv utolsó oldalán már csak egy szó virít: megtettem.
Megtörve, egy életet feláldozva készül a végső csapásra, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon. Megteszi, és csak egy végtelen űrt érez. Ennyi volt a lét. Küzdeni egy értelmetlen célért, revansot venni, és diadalittasan végignézni, míg a vesztes kiszenved. De hisz nem ebből áll mindannyiunk élete? Hányan, és hányan vagyunk vesztesek, és ugyanakkor rossz célért vakon küzdő áldozatok? Ráment egy élet.... A tiéd.... Az enyém....

Isten Veled.
Rózsika

Nos, jön a kövi kérés;

köszönöm szépen a karcsú, csodaszép, csupaizom alakomat. Nagyon hálás vagyok érte, mert végre ismét felvehetem azokat a holmikat, amiket utoljára hetedikesként hordtam. Beleférek a régi göncökbe. Ez abból a szempontból jó, hogy kicsit tudok nosztalgiázni, -ó, de odavoltam Endréért, meg Tomiért, .... és ők hogy átnéztek rajtam- ám abból a szempontból kevéssé jó, hogy ezek a nemes darabok kimentek a divatból. A szürke-piros-kék-lila csíkos pulcsim valóban jó választás volt... a kilencvenes évek elején.. ahogy a vajszínű, ujján csíkos, elején pettyes relikvia. Várhatnék a viselésükkel még úgy tíz évet, addigra ismét divatba jünnek.
Egyetlen gondom a nagy súly-és térfogatcsökkenéssel az, hogy ezáltal a korábbi 85 D-s kebeldarumat lecserélhettem egy masszívpántos C-s példányra, és le kell mondanom a push-up által adott kültéri mandulákról. Az ok: csempészmellem lett. :( Lazán beletekerhetek két csík cigit, és átjöhetek vele a határon, a vámosoknak fel se tűnne...
Tehát kérek két plasztikgombócot, vagy egy ügyes kezű felcsert, hogy szabjon át. Nem szeretnék ismét két tejeskannát hordani az elülső oldalamon,inkábba B verzió tetszene jobban...

Ha mindez megvan, amit tényleg köszi, akkor jöhet végre a pasitéma. De erről majd legközelebb...

Rózsika

Eddig négy blogom van, ebből kettőt frissítek átlag hetente. Ez meg amolyan gagyihobbi;

egyszer azt mondta nekem valaki, hogy úgy teljesülhetnek az álmaim, ha úgy írom le őket, mintha már megtörténtek volna. Kicsit képtelenségnek hangzik, annak is tartom, de egy próbát megér. Viszont baromi gáz lenne, ha egyszer előkerülne egy kockás füzet, tele "köszönöm, hogy .." szöveggel, ezért írok blogot. Így nem tud beazonosítani senki...

Legutóbb ugyanis előkerült egy kedves könyvszerű valami, amelyben csöpögősen rózsaszín naplóbejegyzéseket rögzítettem az akkori (és mindezidáig egyetlen, de azóta nagyon nagyon meguuutált) pasimnak. Ez önmagában nem lett volna gáz, ha véletlenül nem az egyik csökött értelmű tesóm kezébe kerül, aki azóta is merő kedvtelésből idéz belőle a legalkalmatlanabb pillanatokban... Kellemetlen.

Nos, a kövi postban alkotok...